Bukovinai székelyek néprajza
A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak.
"A legnagyobb kincs az egész magyar műveltség számára az a népköltészeti és népművészeti hagyomány, amit a bukovinai székelyek a 20. század végéig megőriztek. Már Kodály Zoltán is felfigyelt a bukovinai népdalkincs gazdagságára. Egyik legismertebb műve, a Székely fonó elsősorban bukovinai székely dallamokra épült, amelyeket a helyszínen, az első világháború idején jegyzett fel. Számunkra, a magyar népköltészet, népszokások kutatóira azonban még nagyobb jelentőségű az a tény, hogy a bukovinaiak között még az áttelepülésük után is egy ideig megfigyelhető volt a népköltészet eredeti szerepe, funkciója az egyes emberek és közösségeik számára. A művészet számukra nem a zene, a vers, a tánc, a hivatásos zenészek, a színészek meghallgatása, előadásai jelentették, hanem azt maguk alkották, "adták elő", használták érzelmeik kifejezésére, bánataik feldolgozására, örömük és szeretetük közlésére. Az élő népművészetnek ez a szerepe így már csak náluk és egyes gyimesi és moldvai csángó falvakban volt megfigyelhető. Mit is jelent ez röviden? Választ ezekre a kérdésekre: ki, mikor, mit és miért énekelt. Például, ha nem is mindenkinek, de sokaknak, elsősorban az idősek között, megvolt a maga keservese, amelyben gyönyörű szavakkal és dallammal elpanaszolta sorsát a világnak, ezzel vigasztalta magát, és adta tudtára sorsát azoknak, akiket szeretett. A keservesekben - mai szóhasználatban a balladákban - panaszolta el sérelmét, és egyben elmondhatta lelkiismeret-furdalását is, ha valakit megbántott, vagy valakinek elrontotta az életét. Ezek a balladák emellett megfogalmazták a nép erkölcsét, etikáját is. Nem pontokba, törvényekbe sorozva, hanem a szép, a költészet erejével. Például a közismertebb balladák közül a Kádár Katáról az, akinek szerelmi házasságát a szülei akadályozták meg, a Molnár Annáról szólót, aki megbotlott, elhagyta a férjét, de visszatalált, és megbocsájtást kapott férjétől a gyermekük érdekében. A Három árvát az énekelte el, aki maga is árva volt. Nagy énekkincs volt a szerelem, a csalódás, a vágy kifejezésére, a gyermekek altatására, a gyermekjátékokra, a különféle munkák végzése közben énekelt dalokra, a különféle táncokra is. A népszokásoknak is nagy szerepe volt az emberi kapcsolatok létrahozására és a szeretet kifejezésére. Egyedülállóan gazdag formája volt a karácsonyi betlehem-járásnak, amit a székelyek csobányozásnak neveztek. Szereplői: a gazda, a király, a király-szolga, az angyal és a pásztorok, a csobányok, akik ijesztő bőrálarccal és bundás viseletben jártak, és különös hanghordozással beszéltek. Luca napján kezdték el, járták a falut, és ahol megesteledtek, ott a földre szórt szalmán aludtak. Minderre felfigyelt a néprajztudomány és sokat megörökítettek ebből lejegyzéssel, hangfelvétellel, fényképpel, mozgóképpel.
Különösen gazdag volt a mesekincsük. Az első nagyobb mesegyűjteményt közöttük az 1950-es években egy budapesti néprajzos tanársegéd, Dégh Linda készítette el, Kakasdi mesék címmel kiadott kötetével. A kakasdi mesemondók felkutatásában neki segített a kakasdi kántorként megismert Sebestyén Ádám. Dégh Linda befejezte az itteni gyűjtést, de Sebestyén Ádám még több mesét, mondát és mesét is talált. Nekilátott maga is a mesegyűjtésnek. Pár év alatt négy kötetre való mesét gyűjtött egymaga, és adott ki néprajzkutatók segítségével. Ezután több könyve és cikke jelent meg a népszokásokról, a bukovinai székelyek történetéről is. Több, Sebestyén Ádámhoz hasonló, magasabb iskolát nem végzett bukovinai ember tartotta fontosnak, hogy a maguk népcsoportjának történetét és hagyományait leírja. Egyetlen más népcsoport sem dicsekedhet ennyi, önmagát elszántan művelő "parasztíróval", költővel, népművésszel, helytörténésszel.
Ennek előzménye lehetett, hogy az volt náluk a szokás, hogy halott-virrasztásokon nemcsak imádkoztak és a bibliából olvastak fel az elhunyt halálos ágya mellett, hanem kéziratos feljegyzésekből az úgynevezett halottas könyvekből, a magyar és a világtörténelem nevezetesebb eseményeiről is. Több halottas könyvet kézírással is lemásoltak és sokan használták azokat ilyenkor, de keveset őriztek meg napjainkra a hazai imádságos és történelemkönyvek megszerzése után.
A hányatott bukovinai székelység műveltsége egyedülállónak is nevezhető, élő néphagyományával, nemcsak a magyar, hanem az egész, európai művelődéstörténet és népköltészet-kutatás számára is pótolhatatlan anyagot őrzött meg. Ennek a hagyománynak még szerepe lehet jövőnk építésében is, hiszen a művészet igazi értékére, funkciójára mutat rá, amelynek felidézésével elidegenített, elmagányosodásban szenvedő emberekből álló társadalmunkat újra a szeretetkapcsolatok művészettel való megjavítására kaphatunk indítást és kedvet. Ezért lesz fontos a népművészet, a szépteremtés tanítása az iskolákban, a gyermekjátékok, a táncházak, a tánccsoportok és az énekkarok segítségével. Ilyen önkéntes, népművészettel és költészettel foglalkozó csoport - hála Istennek - több is működik ma is a Bukovinából származók között, ezek támogatására nagy szükségünk van."
(Megjelent: Honismeret. A Honismereti Szövetség folyóirata, 2019. október, XLVII. évf. különszám, 114-116. old. A Művelődés szerkesztősége ezzel az írással köszönti a 81 éves Halász Pétert, és gratulál neki a minap átvett Székelyföld-díjhoz.)
A menyasszony bucsúnótája Bukovinában (Sebestyén Ádám gyűjtése)