Szent Péter a szüreten

  " Hűségesen őrizte Péter a mennyország kulcsát, mikor egyszerre csak nagy lövöldözés, rikkogatás hallatszott a földről. Kinyitotta a kaput, aztán lekukucskált, mert a nagy kíváncsiság majd' hogy ki nem bökte az oldalát. A neszre kijött Krisztus urunk is, és mikor meglátta Pétert, adott neki háromnapi szabadságot, hogy végire járhasson a nagy zenebonának. 

Jött Péter, csak úgy sere-sorjázott, mert azt hitte, valami különöset lát, pedig dehogy! Csak a szüret járta: kurjongattak, lődöztek, muzsikáltak, mint közönségesen. Már az első pincénél nyakon csípték őkelmét, itatták vele a murcit, ha kellett, ha nem. Majd meg egy öreg puttonyt nyomtak a nyakába, hogy legalább azt szolgálja meg, amit megivott. Más pincénél a friss pörköltet diktálták bele, amire aztán ivott a maga fejétől is, ha kínálták, ha nem. Táncban is lett része, meg nótázásban sem maradt utolsó. Így történt aztán, hogy mire magát észrevette, a szabadsága régen lejárt. Péter nagy szégyenkezve tért vissza az égiekhez, Krisztus urunk előtt nagyokat ásított, hosszúkat pislantott, s várta türelmesen a megérdemelt leckét. A Mester tudott mindent, de most az egyszer nem dorgálta meg, csak annyit kérdezett, de azt is szelíden, hogy őróla megemlékeztek-e.

- Egy huncut fia se, édes jó uram, ha csak valamelyik nem káromkodott.

Krisztus urunk nagyon, de nagyon elszomorodott, hanem azért nem szólt egy árva szót sem. A dolog abban maradt. Péter a kaput hűségesen őrizte tovább. Míg tellett az esztendő, sok lelket beeresztett, még többet visszaküldött. Mikor a szüret ismét közelgett, minden jótét lélektől megkérdezte a szőlők állapotát. Megtudta hát, hogy van áldás bőven, Krisztus urunk előtt egyre sűrűbben emlegette a szüret nevét.

- Jól van, édes szolgám - szólalt meg az Úr - látom, megint lekívánkozol. Én eleresztelek, sőt mi több, a tavalyi három nap helyett fél esztendőt adok, de most elvárom ám, hogy idejében visszatérj.

Égre-földre esküdött Péter, hogy megbecsüli magát, aztán jött úgy, hogy a szél se ért a nyomába. A földön még javában arattak, olyankor pedig még nyulat lehetne lőni a szőlőszemekkel, olyan kemények. Azért Péter előbb a szőlőhegyeket bejárta, s azután elegyedett csak az aratók közé. Alighogy a mezőre ért, nagy fekete felhő kerekedett. A faluban mindjárt harangozni kezdtek a veszedelem elé. Lett is veszedelem, de még mekkora! A szél fölforgatott minden kepét, a kévéket kibontogatta, a markot mind szanaszét seperte. De ez még mind semmi, az ítélet ezután következett: villámlott, dörgött, csattogott, s lett sírás-rívás, fogcsikorgatás, mert csak úgy dűlt, úgy esett a jég. Nem volt már a szőlőnek egyetlen ép gerezdje sem, mire Péter a mennyország ajtajára ért.

- No, mi baj Péter? - kérdezte az Úr. 

- Segíts, uram, ha Isten fia vagy: földönfutóvá lesznek az emberek, mert minden áldást elvert a jég. 

A Mester csak annyit kérdezett, hát most róla megemlékeznek-e?

- Óh, megváltó Istenem, örege-apraja egytől-egyig azt kiáltja: Uram Jézus, ne hagyj el! Uram Jézus, segíts meg!

- Látod, látod Péter, mikor az ember áldásban úszik, legelőször azt felejti el, aki adta, s csak a végső veszedelemben emlékezik meg arról, akit elfelejtett. Máskor, fiam, ha ott jársz, a víg nóta mellett el ne feledd: imádkozni is tanítsd meg őket!"

(Sebestyén Gyula 1906-os dunántúli gyűjtése nyomán)Kóka Rozália: Egyszer volt, hogy is volt? )

  (Gyenesdiás, 1915. - forrás: Néprajzi Múzeum)